ÉrtékElek

A nyári nap silány minőségű sötétítőt átszűrődő sugarai, apró fullánkokként szurkálják arcomat, kiverve fejemből az álom utolsó halvány foszlányait is. Ugyan az ágy, a takarók és a párnák alkotta átláthatatlan káosz, egy örvénylő fekete lyukként szippantana vissza magába, én mégis felkelek. Utoljára még megpróbálom csak felidézni az álmomat, de a feltápászkodást jelentő nagy erőfeszítések közben, mostanra már teljesen elfelejtettem. Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy egy kávét szeretnék. Gyorsan! Összeszedem magam, és már indulok is a kávézóba. Nincs vesztegetni való időm!

Alig tíz perc elteltével már a sétálóutca embertengerében sodródom a gőzölgő elixír felé, közben szemeim akarva-akaratlanul is, egyre jobban kinyílnak. A hömpölygő tömegben alakokat, arcokat vélek felfedezni. Igen, kétség nem férhet hozzá, kezdek felébredni! Költöztető munkások, telefonáló üzletemberek és üzletasszonyok, a nyári szünetet jobbhíján céltalan korzózással eltöltő fiatalok mindenütt. A lányok kirakatról-kirakatra kapaszkodnak felfele az utcán, a srácok pedig ezt kihasználva, a padokról  stírölik őket, a rutinosabbak az árnyékos oldalról. Testhez feszülő, méreteiket tekintve inkább övhöz hasonlatos miniszoknyák és magassarkú cipők párosai csökkentik a kávé jelentőségét lépésről-lépésre.

Igazából már nem is a kávé körül keringenek gondolataim. A magyar nők messze földön híres szépségét remélhetőleg nem kell részleteznem! Minden férfi, és szerintem a lányok jó része is tudja mire gondolok. Szó szerint élinkítő a látvány. Az, hogy már asztalomat is látom, ott van a terasz sarkában, a platánfa hűsítő árnyékában, csak tovább fokozza a jókedvemet. Tökéletes hely, innen kényelmes távolságból folytathatom a bámészkodást a napszemüvegem álcázó árnyékából. És igen! Most, hogy van időm a tekinteteket is alaposabban szemügyre venni, már egyértelmű, hogy az utca tele van Disney hercegnőkkel, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy testük minden domborulatával együtt, igazából egy-egy ékszeresdoboz bírtokosai. Valóban, elbűvölően kecses sziluettjük ragyogó ékszerként ringatózik végig az utca forgatagán. A háttérben szorgoskodó munkásifjakról, még az olykor igencsak hangos káromkodások ellenére is nehezemre esik tudomást venni. Igazából örülnöm kellene, hogy a jó Isten ilyen sok és ilyen gyönyörű nővel áldotta meg minket, de ahogy a fekete főzet egyre jobban átjárja a testem, úgy a gondolatok is egyre mélyebben szántanak a fejemben. Van itt valami, ami kezd zavarni. Valami, amit nem értek. Megfogalmazni még nem tudom, de érzem, van valami ellentmondás a leányzók történetében!
Bár, az is megeshet, hogy bennem van a hiba! Esetleg én vagyok már túl öreg, egyszerűen csak hülye, vagy csak a kávé túl erős? Nem tudom, talán mindegyik egyszerre. Mindenesetre a látvány, ami elsőre oly pezsdítően hatott, az bevallom, mostanra már kezd unalmassá, megszokottá válni. Elvesztette a varázsát. Még az is megeshet, hogy nem is volt neki soha. Persze nem szólok oda a lányoknak, hogy öltözzenek már fel „rendesen”, vagy éppen, hogy vetkőzzenek már le jobban! Mégis, a századik miniszoknya és köldökig érő dekoltázs látványa, már közel sem annyira lebilincselő, mint az első egy-kettőjé volt.
Amúgy meg, ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzek, vagy másoknak öltözködési tanácsokat adjak? Ha neki ez tetszik? Ha szerinte másoknak ez tetszik?
Tudom én nagyon jól, hogy ők mind-mind egyenként a saját útjukat járják, amit én természetesen nem ismerhetek. Mind egyéniségek! Még ha a hasonlóság olykor kísérteties is. Egyébként is biztosra veszem, hogy tömérdek amerikai filmet meg kellett nézni, és legalább ennyi pop-rock slágert meg kellett hallgatni ahhoz, hogy ez a csodás ízlés kialakuljon. Viszont, ha a nő, illetve a női test valóban egy ékszer, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést!

Mégis milyen kincs, milyen ékszer az, ami ilyen könnyedén elérhető, amit csak egy lenge rongy darab takar el a rá áhítozó szemek elől?

Annak örömöre, hogy már tudom, mit nem értek, kortyolok egyet a kávémból, sőt, most jött el az ideje annak, hogy ezt a kis kekszet is megegyem. Próbálnék már másra gondolni, megtervezni a napomat például, de ez a téma csak nem hagy nyugodni! Ha a nő, a fehér lovon vágtázó hős kincsvadász, hőn áhított „trófeája” szeretne lenni, akkor az igazgyöngyökként tündöklő kerekded idomait, nem szabadna bármilyen kóbor fajankó szeme számára szabad prédaként hagyni! 
Tudom, nyár van, de a női öltözetnek azért még sem kellene azt sugallnia, hogy az általa (alig) „rejtegetett” „kincs” könnyedén megkaparintható! Még a végén arra érdemtelenek is megpróbálnák megkaparintani.  Azt gondolgatnánk, hogy csupán csak egy egyébként is átlátszó göncöt kell így, vagy úgy, kis vicces dumával, esetleg egy, legalább ránézésre drága autóval eltávolítani és máris megszerezhető. Persze nem feltélen van ez így, de ha már az öltözet, pontosabban annak hiánya ezt sugallja, akkor nem biztos, hogy érdekelne az igazság. 

Ha már kincsvadász hasonlat, akkor Indiana Jones! Ki hallott már olyat, hogy Indy úgy szerzett meg egy kincset, hogy eltartási szerződést kötött a kilencven éves bús özveggyel. Aztán hűen ápolgatta, míg az meg nem halt, és a családi vagyont, vele együtt az az ősi, misztikus kincset is, rá nem hagyta? Néhányak számára talán érdekes történet lenne ez is, de a kincsvadászokat az ilyesmi, még a mesékben sem nagyon motiválja. Őket a kihívás, a küzdelem, a titokzatosság hozza lázba. Nincs ez másképp a valóságban sem. Minél nehezebben megszerezhető, minél elérhetetlenebb egy "kincs", annál értékesebb. Például a már említett igazgyöngy. A hevesen hullámzó óceán legmélyén egy hatalmas, szétfeszíthetetlennek tűnő kagylóba rejtve. Aki azt megszerzi, méltán tölti el büszkességel! Vagy a mámorító aranyrögök mélyen a hegy gyomrában, tonnányi szikla mögött, amit csak a legkitartóbb és a legerősebb férfi kéz bír elmorzsolni. Ha pedig már arany, akkor a példa alól a sivatag, vagy a tengerfenék mélyén megbújó fekete arany, a kőolaj sem kivétel.

Sorolhatnám még a természetből vett példákat, de így a kávém vége fele, azt már világosan látom, hogy ebben a világban a valódi értékkel bíró, igazi kincsek a tömegek szemei elől mind-mind gondosan rejtve vannak, és csak az arra ildomos (mindennapi) hősök fedezhetik fel, szerezhetik meg őket kitartó munkával, elszántsággal! A komolytalan félnótásoknak eszükbe se jut megpróbálni!

Miért kellene, hogy ez alól a nő, vagy az ékszerként ragyogó gyönyörű női test, illetve annak látványa legyen kivétel? A macskakövek porában ritkán hevernek igazgyöngyök. 

Én ugyan nem tudhatom, de talán a legutolsó hercegnő önbecsülésnek sem feltétlen jó az, ha a legkisebb királyfi helyett, egy földönfutó senki bámulja könnyedén megkaparintható kincsként, fedetlen idomait. Ezt a hercegnőknek kell eldönteni!

Szeretne-e egy szárnyas egyszarvú hátán ülve, a hős sárkányölő királyfi karjaiban egészen az üveghegy legmagasabb csúcsáig repülni, vagy inkább menne valami zsellérrel napszámban kapálni, utána meg bokorban b***ni?