2020. március 18., szerda

Pánik Számok



Nyolcvanas éveiben járó, érrendszeri betegségben szenvedő férfi vagy?
Azonnal vegyél WC papírt!

Viccet félre téve, hírekből jellemzően csak azt tudjuk meg, de azt tíz perces rendszerességgel, hogy éppen hányan fertőződtek meg, vagy haltak meg a Korona vírus következtében. Természetesen ezeket a számokat jellemzően a lehető legijesztőbb módon tálalja a média.



Kitalált példa, csak szemléltetés gyanánt:



"MEGDUPLÁZÓDOTT a Korona vírusos megbetegedések száma Bivalybasznádon!

MÁR ketten vannak KARANTÉNBAN!"



Ugye érzed te is, hogy lehetne ezt máshogy is? Tegnap magam is belekóstoltam az agymosodába. Hihetetlen! Nem csoda, hogy a tömegekben úrrá lett a pánikhangulat. Már se autós, se gazdasági oldalakat nem olvasok, mert onnan is csak a vírus folyik.

Pedig ha alaposabban megnézzük a számokat, láthatjuk, hogy a helyzet jóval árnyaltabb, és közel sem olyan riasztó, mint azt a média sugallja. Nem csak a fertőzöttek, vagy az elhalálozottak száma releváns. Vannak további mutatók is, melyek segítenek tisztább képet kapni a helyzetről. Nézzük meg őket!

Alábbi linken elérhető statisztikákból kiderül például, hogy mely korosztály, illetve milyen egyéb, már meglévő betegségekben szenvedő emberek esnek jellemzően a vírus áldozatául. Ilyenek például a érrendszeri megbetegedések, vagy a cukorbetegség.  Egyértelműen látszik, hogy annak ellenére, hogy világjárványról beszélünk (a teljes populáció 0,002 ezreléke érintett), közel sincs halálos veszélyben mindenki.

Tovább árnyálja a képet, ha az áldozatok számát összehasonlítjuk egyéb jellemző halálokok adataival. 

A mai napig (2020.03.19) a Worldometer számlálója szerint 8 940 haláleset köthető közvetlenül, vagy (inkább) közvetve a koronáshoz. A legkézenfekvőbb talán, ha előre a "hagyományos" influenza miatti elhalálozásokkal hasonlítjuk össze. Influenzában tehát ezidáig 103 863-en, 11,6-szor többen haltak meg. Ezzel szemben idén ezidáig 534 515 ember halála köthető az alkoholfogyasztáshoz. Ez 62,9-szer több áldozatot jelent.
Vagy nézzük meg, hányan haltak meg dohányzás következtében!
Ez a szám jóval magasabb, 1 068 356. Azaz 119,5-szor többen. És ezek még csak nem is cseppfertőzéssel terjednek. A boltban kapható minden kellékük. Persze mindenféle adóterhek mellett, illetve hatalmas profitokat generálva valakiknek, így ezekkel semmi gond nincs. 

Aggodalomra semmi ok! Fogyassz! Fogassz! Fogyassz! 

A következő szám még ezeknél is elgondolkodtatóbb. Legalábbis számomra. Idén eddig 9 082 977 embrió, vagy bébi halt meg abortusz következtében valami kórházban, vagy rendelőben orvosok keze által. 1016-szor több halott mindenféle nagyobb hisztéria nélkül. A helyzet iróniája, hogy könnyen előfordulhat, hogy az USA-ban a vírus több életet fog megmenteni, mint ahány áldozatot szed. Történt ugyanis, hogy a „jááárvány” idejére bezárnak a Planned Parenthood abortusz klinikái. Így ennek a mutatónak növekedési némileg lassulni fog a következő pár hónapban. 

Ha tehát valóban csak az ember életek megóvásán lenne a hangsúly, akkor tehát vannak egyéb területek, ahol jóval több teendő lenne. Nyilván kevesen veszik a fáradságot, és néznek utána ezen számoknak, így aztán könnyedén működik a tömegmanipuláció. Kérdés az, hogy kinek éri ez meg? Mert ahogy az a fenti statisztikákból is látszik, sem a számok, sem a
betegség súlyossága sem indokolja ezeket az intézkedések, illetve ezt a hisztériát. Persze nem tudhatjuk, hogy ezen intézkedések hiányában hogy néznének ki a statisztikák, viszont a vírus akkor sem lenne veszélyesebb. Itt jegyezném meg, hogy az összes fertőzött 38,6%-a már kigyógyult a betegségből.

Végül egy kis játék a gondolatokkal.
Vajon okoz majd gazdasági krízist a helyzet hisztérikus kezelése? Ha igen, akkor vajon a járvány miatt lesz a gazdaságikrízis, vagy a gazdáságikrízis miatt kellett a hisztéria, illetve a járvány? Milyen következményei lehetnek egy esetleges gazdasági válságnak? A globális termeléssel szemben, vajon újra teret nyer a helyi termelés? Egy társadalmi kísérlet részesei vagyunk? Variációk kijárási-, és egyéb tilalmak bevezetésére? A félelemben tartott embert könnyebb kontrollálni. Maga vonul „ketrecbe”, ha azt „menedéknek” hívják, és még csak ki se akar szökni. Lesz-e globális megoldás a globális problémára? Lesznek-e maradandó következményei mindennapokban? Elterjed a „home office” és a távoktatás? A környezetvédelem szempontjából jó lenne, Gréta biztos örülne.
A vakcina tesztjei már folynak, lesz-e kötelező védőoltás? Vagy csak tömegrendezvényeken való részvétel, vagy repülőgépes utazás feltétele lesz? Vagy akkora már a pánik, hogy kötelezővé se kell tenni, a tömegek maguktól állnak majd sorba?
Vagy mindezt megússzuk és nyomtalanul eltűnik a köztudatból, ahogy a bunkó Schobert Norbi beszólására se emlékszik már senki? Te mit gondolsz?   
  


2020. február 27., csütörtök

Karantén Közlöny - Diamond Princess


Azon megtiszteltetésben volt részem, hogy közvetlenül keresett meg a hírekből már jól ismert, szenzációhajhász módon a Koronavírus egyik „gócpontjaként” említett Princess Diamond óceánjáró egyik alkalmazottja. Saját elmondása szerint a célja, hogy tanúként objektív tájékoztatást adjon a hajón karanténban eltöltött közel 20 napjáról, illetve az ez idő alatt szerzett személyes tapasztalatairól. Ő ugyan épp a beszélgetésünk alatt kapta a hírt, miszerint elhagyhatja a hajót, mégis mivel nálunk, Európában a hangulat csak most kezd fokozódni, fontosnak tartja, hogy tájékoztasson minket. Mivel szeretné elkerülni a „rivaldafényt”, ezért nevét most nem említem. Az írás hitelességét mégis megőrizvén, zenészként, vagy művészként fogok rá hivatkozni.

Gondolom hozzám hasonlóan a kedves olvasó is furcsállja, hogy miért hozzám, egy mezei, bloggernek is csak jóindulatú túlzással nevezhető „íróhoz” fordult, és miért nem a mainstream média egyik munkatársát kereste meg. Az indoklás egyszerű. Személyes, illetve a közvetlen környezetéből szerzett tapasztalatai alapján, ezen újságírók célja nem az objektív tájékoztatás, sokkal inkább a már említett szenzációhajhászás és a hozzá akarva, vagy akaratlanul társult pánikkeltés. Ő pedig pont ezt szeretné elkerülni, hiszen meglátása szerint erre semmi ok nincs! Sőt, nem csak, hogy pánikra nincs ok, de még csak szenzáció sincs! Hogy miért mondja ezt, az a bejegyzést tovább olvasva számotokra is egyértelmű lesz.

Annak, aki nem követte volna a hajó, illetve utasainak sorsát az elmúlt hetekben, azoknak összefoglalnám pár sorban, hogy mi az, amit a mainstream mediából megtudhattunk:
Február 1-én, a hajót már korábban elhagyó hong kongi utasnál Koronavírust azonosítottak. Rá három napra, 4-én pedig tíz további utasnál is diagnosztizálták a vírust, így a Japán hatóságok, Jokohama kikötőjében azonnal karantén alá vonták a hajót. Az elkövetkező időszakban pedig több mint 600 embernél merült fel a megbetegedés gyanúja és négyen meg is haltak. Közben folyamatosan jelentek meg képek az utasokat vizsgáló maszkos, vagy esetenként vegyvédelmi ruhát viselő orvosokról, ezzel is egyértelművé téve a helyzet súlyosságát. Február 12-én aztán a Japán hatóságok engedélyt adtak rá, hogy a 80 évesnél idősebb utasok a hajót elhagyva, a szárazföldön töltsék a karanténból hátralevő napokat. 19-én pedig a többi utas is elhagyhatta a hajót.

Milyen volt megélni mindezt a hajó személyzeteként?

Nos, míg a médiából egy „fertőző halálhajó” képe rajzolódott ki, addig a hajón, egy kivételtől eltekintve, közel sem volt világvége hangulat. Egyetlen esetben kapott hisztériás rohamot az egyik női alkalmazott, de ő sem a vírus, illetve annak tünetei miatt, hanem a helyzetet tudósítónk szerint túlreagáló hatoságok megjelenése és intézkedései miatt pánikolt be. Valljuk csak be, a vegyvédelmi ruha látványa nem túl megnyugtató, főleg akkor, ha rajtunk meg nincs. Viccet félretéve a vírus maga nem is igazán adhatott volna okot pánikhangulatra, hisz nem produkál semmilyen feltűnő, a szokásos megfázástól eltérő tünetet. Ezek jellemzően hőemelkedés, száraz köhögés illetve tüsszögés voltak. Melyek egyébként egy átlagosan jó egészségügyi állapotban levő beteg esetében, néhány nap után maguktól is elmúltak. Közben a pánik egyik kiváltója pont az ellenszer, illetve a hatékony orvosság hiánya. Viszont amint az a beszámolóból is kiderül, ez egyébként is szükségtelen az esetek többségében. Akit ez mégsem nyugtatna meg, azok számára a MODERNA Biotech cég már teszteli az ellenszert.

Mégis -mainstream szófordulattal élve- „már” négyen meghaltak a hajó utasai közül, mondhatná a szkeptikus olvasó. Ez igaz, vagyis ez is csak részben igaz. Ugyanis az utolsó, negyedik áldozatról utólag kiderült, hogy nem volt fertőzött, halálát más betegség, illetve egyébként is gyenge egészségi állapota okozta. Tudni kell, hogy a hajó utazóközönsége jellemzően az idősebb korosztályba tartozik. Így nem meglepő, hogy a másik három halálos áldozat is, a zenészt idézve (körülbelül) „90 éves 40 kilós” rokkant, az egyikük ráadásul rákos is volt. Ezeket, az egyébként nem elhanyagolható körülményeket viszont nem, vagy csak elvétve említi meg a sajtó. Sőt, mikor a hajó más munkatársai nyilatkozataikban külön felhívták a riporterek figyelmét erre, azok egyszerűen kivágták tudósításaikból ezen megjegyzéseket.

A félreérthető tájékoztatás következtében néhányakban kialakulhat egy halálos, hollywoodi katasztrófafilmből ismert vírus képe, viszont ennek semmilyen valóságalapja nincs. A vírus nem halálos, az átlag beteg még csak észre se venné magán, hogy nem csak egyszerűen megfázott. Annak a közel 600 utasnak, akiket koronavírus gyanújával elszállítottak a hajóról szintén elég volt csak tüsszentenie, vagy köhögnie egyet, máris rájuk került a fertőzés „bélyege”. Alaposabb kivizsgálásnak csak ez után vetették alá őket. Sőt, ezen gyanús betegek közé több szimuláló is kerülhetett. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a személyzet több tagja a kimerítő munkanapok után, a „betegszabi” lehetőségét meglátva, magát betegnek titulálva jelentkezett a hatóságoknál és munka helyett inkább a hajót elhagyva kórházba, karanténba vonult. Itt kell megjegyezni, hogy míg a hajó utasait szigorú karanténba tartották a hatóságok, azaz nem hagyhatták el a kabinjaikat, addig a személyzetre csupán hajóelhagyási tilalom volt érvényben.

Az alkalmazottak közben azt a tájékoztatást kapták, hogy a vírus a hagyományos influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel terjed, fém felületen nagyságrendileg 12 óráig marad „életben”, míg szöveten 6-7 óráig. Az utóbbi időben oly divatossá vált egészségügyi maszk pedig csak a fertőzés továbbadásától véd. Azaz a kilélegzett levegőt szűri, így az egészséges, fertőzött emberekkel, illetve fertőzési gócpontokkal nem érintkezett emberek esetében viselése indokolatlan. A csendes-óceáni térségben a piac törvényeinek megfelelően, a megnövekedett keresletnek hála, mégis a többszörösére nőtt az ára. Míg korábban egy ötös csomag 1 dollárba került, addig manapság egy maszk kerül 25 dollárba. A belélegzéskor is szűrő N95-ös kódjelű maszk pedig nem is nagyon kapható.

Ezen egyszerű példából is leszűrhető azon következtetés, hogy lehetnek, illetve vannak olyan gazdasági érdekek, amiknek nagyon is jól jön a média által gerjesztett pánikhangulat. A járvány kitörésekor maga Wilbur Ross, amerikai Kereskedelmi Miniszter fogalmazta meg azon reményét, hogy az akkor még csak Kínában terjedő vírus jót tehet az amerikai gazdaságnak és ennek köszönhetően sikerül visszaszerezniük pár munkahelyet. És akkor még az önjelölt virológus vloggerekről, kattintásvadász oldalakról nem is beszéltünk, akik szintén a félelemiparból szeretnének extra bevételre szert tenni. A vakcina értékesítése várhatóan pedig még csak most fog következni.

Nem szeretném összeesküvés gyártás irányában elvinni ezt a bejegyzést, viszont meg kell említenem azt a közhelyet, miszerint a félelemben tartott embert a legkönnyebb kontrollálni, irányítás alatt tartani. Hisz egy rettegő, saját és szerettei életét féltő ember mindent, vagy szinte mindent megtesz a biztonság,vagy biztonság illúziójának érdekében. Így fordulhatott elő olyan groteszk helyzet is, hogy az ilyen pánikoló emberek maguk fognak le, és hívnak rendőrt egy embertársukra, akinek csupán annyi a „bűne”, hogy rosszul lett. Látható, hogy a félelem egy bizony szintjén akár az alapvető szabadságjogok korlátozása is elfogadható, sőt elvárt a társadalom részéről. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja ehhez nincs is szükség halálos vírusra, sokkal inkább csak a közhangulat manipulálására.

Míg a „hagyományos” influenza több százmilliónyi megbetegedőből közvetve, éves szinten nagyságrendileg fél millió halálos áldozatot szed világszerte, addig a Koronavírus esetében ezen bejegyzés írásakor, közel 2 hónappal a járvány kitörése után 2.800 halállal végződő megbetegedést regisztráltak és  hivatalosan 82.000 megbetegedésről tudunk. Több mint 33.000 főt pedig már egészségesnek nyilvánítottak. Mégis akár kijárási tilalom, vagy határzár elrendelésére az utóbbi adhat megfelelő indokot. Véleményem szerint nem túlzok, mikor azt írom, hogy az influenza és a Koronavírus közti legnagyobb különbség csupán a PR-jukból adódik. Semmi egyéb nem indokolja a világban egyre csak terjedő, illetve fokozódó pánikhangulatot, csupán a helyzet kommunikálása és az esetenként talán túlzó kezelése. Számomra legalábbis maga pánikhangulat, illetve az emberek és a hatóságok ilyen esetben adott reakciói sokkal inkább ijesztőbbek magánál vírusnál. Ezen tézisemet erősíti az óceánjárót közben sikeresen elhagyó művész úr beszámolója is. A hajó többi személyzetével együtt értetlenül áll ő is a kialakult helyzet előtt, és saját elmondása szerint, ha erre a vírusra így reagálunk, akkor akár az egész életünket karanténban tölthetnék. Ezt persze érthető módon, több hétnyi bezártság után ő nem igazán akarja, hisz sikerült megtapasztalni annak minden hátulütőjét, amitől lehetőleg szeretné megkímélni a tárdalom többi tagját is.

Remélhetőleg ezen beszámoló csak egy lesz a sok közül, így a döntéshozók nem feltétlenül csak a helyzet túlreagálását fogják politikailag korrektnek megítélni! Ehhez persze szükséges az indokolatlan pánik és az ebből adódó társadalmi igény megszűnése is, amihez remélhetőleg a fenti írás is hozzájárul némileg!

Egyéb források:





2016. december 1., csütörtök

Térdre! De nem imához!

"El se hinnék, hogy mekkora összegeket költ a (római) egyház arra, hogy ezeket a szexuális zaklatási ügyeket elsimítsa."
-Névtelen katolikus pap, /The New Yorker magazin, 2016.01.14/

Én ugyan semmi jót nem feltételezek a római csuhásokról, de valóban, még engem is kissé meglepett az összeg, amit Jack és Diane Ruhl, a National CatholicReporter munkatársai publikáltak. Főleg úgy, hogy a lista nem is teljes, hisz csak az USA területére, illetve az így vagy úgy, de hivatalosan is dokumentált esetekre vonatkozik. Elkészítéséhez a LexisNexis Academic és az NCR adatbázisai mellett, a BishopAccountability.org nyilvántartását használták fel és 1950-ig visszamenőleg vizsgálódtak.

Európában egyébként a legutóbbi ilyen "elsimított" ügy, a Regensburgi Fiú Kórus esete volt, melyben bajor ügyvédek összesen 231 sértettet regisztráltak. Ezzel ellentétben az egyházmegye(!) által kirendelt vizsgálóbiztos, Ulrich Weber szerint, körülbelül 50 különböző esetben elkövetett szexuális zaklatásról beszélhetünk.

Egyébként nagyon szépen énekelnek a srácok!


Az történet nem csak amiatt felháborító mert papok gyerekekkel fajtalankodtak (feltéve, hogy már nem teszik), hanem azért is, mert 1964-től egészen 1994-ig Georg Ratzinger, Benedek pápa bátyja volt a kórus igazgatója.

Visszatérve, jöjjenek a számok!

Csak az elmúlt harminc évben közel 2,3 milliárd dollárt utalt hivatalosan az egyház a sértettek számlájára. A teljes vizsgált időszakban pedig összesen közel 4 milliárd dollárt. Hogy egyértelmű legyen mennyire sok is ez, az összeg mai árfolyamon nagyjából 1.164.518.594.992 forintnak felel meg. Azért párszor körbe kell vinni szegény minisztránsoknak azt a kosarat. Még szerencs, hogy a Bereatta fegyvárgyár jó profitot tervel a Vatikán Banknak ilyen háborús időkben.

Alberto Rivera visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a jezsuita növendékek beavatásának/betörésének is részét képezik az ilyen gyomorforgató aktusok. Sőt, több hivatalban lévő egyházi személyiség is utalást tett már a jelenség, szerintük természetes mivoltára:

"Az 1970-es években a pedofília úgy lett megfogalmazva, mint egy teljesen normális harmónia férfi és gyerek között."
- Benedek pápa /Belfast Telegraph, 2010.12.21/
(Szerk.: Ez bizonyára egy családi vacsora alkalmával lett így megfogalmazva.)
Napier szekta jelmezben
és a babiloni dagon papop fejfedőjében

"Nem hiszem, hogy egyértelműen kijelenthető, hogy ezek az emberek büntetést érdemelnek...maguk is sérültek...ez egy szocializációs rendellenesség."
-Wilfrid Fox Napier dél-afrikai bíboros, a jezsuitát pápának választó tanács tagja. /UPI 2013.03.16/


Nem a középkorban élünk, remélhetőleg mindenki tud olvasni! Nincs szükség rá, hogy „bíborba és skarlátba” öltözött imposztorok saját szájuk íze szerint tolmácsolják a Biblia tanításait! Nincs hatalmuk, és a mellékelt ábra is mutatja, nincs erkölcsi jogalapjuk sem ítélkezni, sem megbocsájtani Isten nevében! Ne igyatok a babiloni szajha utálatosságokkal és paráznaságokkal teli aranypoharából!

Szabaduljatok meg a „nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyjától”, az Anyaszentegyházától!

2016. augusztus 31., szerda

A Társadalmi Tanulás

Talán mindannyian, akik a világháló ezen elhagyatott blog-bugyrában megfordultok, ismertek, de legalább láttatok már „embirkát”. Olyan emberi külsővel megáldott birka jellemet, aki önálló gondolatok és értékrend híján kizárólag csak a csordája normáinak követésére képes. Nem akar, nem mer kilógni a sorból. Arra törekszik, hogy a lehető legtökéletesebb módon alkalmazkodjon az őt befogadó, illetve körülvevő csoport viselkedésmintájához. Ez ad neki kényelmet és biztonságot. A csoport céljait és értékrendjét teljes mértékben sajátjainak tekinti. Aki a csordának kedves, azt ő is szereti, akit gyűlölni illik, azt ő sem kedveli. Tökéletes példa erre a mindenkori pártkatona, aki igény szerint élteti a kijelölt hősöket, vagy épp üldözi a koloncként elé dobott bűnbakot, csak azért mert a pártban az a szokás.

Maga az „embirka” kifejezést egyébként W.R. Andersontól szokás eredeztetni, aki először az alábbi kontextusban használta egy 1945-ös rádióműsorban:

„Az igazság egyszerűen az, hogy amint az államnak dolgozol, bármit megtehetsz. Ebbe szinte mindent bele lehetne venni. Amint bekerültél, egyből úgy tűnik, senki sem küldhet el. Az emberek, vagy, ahogy én hívom a „embirkák” (sheeple) bármit eltűrnek.”


A fentiekben leírt jelenséget pedig tudományos körökben „társadalmi tanulás” címen tanulmányozzák, többek között magyar kutatók is. Ilyenek például Erdei Gábor, Kozma Tamás, Teperics Károly és Tőzsér Zoltán is. Kiknek közös munkája A Társadalom Tanulás Mérése, melynek bevezetője segít részletesebb képet kapni erről a jelenségről:

Értelmezzük ezt a kifejezést, majd előzményeket, példákat keresünk a mérésére. Végül bemutatjuk azokat a kezdeti eredményeket, amelyeket a társadalmi tanulás egy román–magyar határon átnyúló felderítő vizsgálatában elértünk. 

A társadalmi tanulás, az életet átfogó tanulás, valamint a tanuló városok és régiók  kifejezések mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban meglehetősen tisztázatlanok. Részben K+F projektekben, részben politikai dokumentumokban fogalmazódtak meg (legalább 1-1 hivatkozás kell), amelyek ugyancsak elméleti modellekre és kutatási eredményekre támaszkodnak. Abban a soorendben mutatjuk be ezen kifejezéseket, amely sorrendben megjelentek, illetve visszavezetjük mindegyiket történeti és társadalmi kontextusaikra.

            A társadalmi tanulás kifejezést hazánkban leginkább Bandura (1977) munkásságához kötik, aki először fejtette ki ezt a koncepciót. Az egyéni viselkedést a környezeti hatások és az egyéni adottságok eredőjének tekintette, s a tanulást annak a közvetítőnek, amelynek révén az egyéni viselkedés e két komponensből kialakul. A társadalmi környezetből eredő tanulást mint modellkövetést írta le és három formáját különböztette meg (verbális, megfigyelési és szimbolikus). Bandura ezzel új alapokra helyezte – ismét megerősítette – a nevelésszociológia alapfogalmának számító szocializáció szerepét a személyiség alakulásában (Kozma, 1999). A társadalmi tanulásnak ezt a szociálpszichológiai megközelítését Bandura munkásságát követően – főként a pszichológiai szakirodalomban – nálunk általában szociális tanulásnak nevezik (Tóth, 2005).

            Azonban a társadalmi tanulásnak más, tágabb értelmezése is létezik, ami az egyén szocializációját a közösség átalakulásával köti össze. Az 1960-as és az 1970-es évek szakirodalmában és népszerűsítő irodalmában – különösen a szervezéstudományban – széles körben elterjedt alkotóvezetés-elméletek egyik alapfogalma az olyan szervezet volt, amely folyamatosan megújul azáltal, hogy tagjai egymástól és a külső környezettől tanulni képesek. Magyarországon ez a megközelítés Pietrasinski (1976) könyvével vált ismertté.

A társadalmi tanulásnak a szervezetek, közösségek és társadalmak átalakulásában betöltött kulcsszerepére a szervezetelméletek az 1960-es esztendőktől kezdődően mutattak rá (a vietnami háborútól az európai diáklázadásokig terjedő időszakban a társadalmi átalakulások számos teóriája jelent meg, szemben az előző időszakok masszív rendszerszemléletű szervezetelméleteivel (vö. Etzioni, 1968; Tjaden, 1977). A társadalmi tanulásnak a társadalmi (közösségi, szervezeti) változásban betöltött szerepe magyarul is olvasható Kozma (1985) összefoglalójában, melyben a társadalmi tanulást a társadalmi változás szervezeti dinamikájával kapcsolta össze.

Reed és munkatársai (2010) társadalmi tanulás alatt az egyénekben végbemenő változásokat értik, melyek, túllépve a személyiségen, kisugároznak annak környezetére is. Az így értelmezett társadalmi tanulás – szociálpedagógiának is nevezik, ami azonban nem tévesztendő össze a kifejezés német eredetijével – interakciókban jön létre, azaz közösségi aktus. Ez az a tanulás, ami – az 1960-as és 1970-es évek alkotó vezetés és tanuló szervezetek teóriáira épülve – változásokat hív életre valamely társadalmi egységben, szervezetekben és területi-társadalmi közösségekben egyaránt.   

Bandura (1977) – és elődei – szociális tanulás elméletétől a Reed és munkatársai (2010) által kifejtett társadalompedagógiáig ívelő úton a közös gondolat egy közösségi-társadalmi aktivitás, ami megújítja az egyéneket, s általuk közösségeiket. A tanuló közösségek számos változatban megfogalmazott elgondolásai alapozták meg az 1960-as évektől kezdve azokat az elméleteket, amelyek a 2000-es évek elején mint tanuló város, tanuló régió jelentek meg."

Összefoglalva a „társadalmi tanulás” az a folyamat, melynek során az egyén, különböző okokból kifolyólag átveszi az őt körölvevő társaság, vagy társadalom szokásait. Ez maga a csordaszellem parasztauchan. Melynek nyilván lehet pozitív és negatív aspektusa is, a körülmyényektől, illetve a kiváltott hatástól függően. A mellékelt videó segítsével most az utóbbiból fogunk ízelítőt kapni.

Az bemutatott kísérlet ezt, az esetenként akár ijesztő jelenséget igyekszik bemutatni. A kísérlet elsőszámú alanya, a távol keleti leányzó, aki egy váróteremben várakozik többedmagával. A kísérlet célja pedig az, hogy kiderítse, hogy a kísérlet alanya miképp veszi fel, a környezete, az aktuális csordája szokását, annak különösebb megkérdőjelezése, vagy megértése nélkül.

A kísérleti csoport szokása, hogy a teremben időnként megszólaló sípszóra felállnak. Ezt a z egyszerű könnyen felvehető szokást, viselkedés mintát igyekszenek átültetni a kísérlet alanyára is, úgy hogy a szavak meggyőző ereje helyett, kizárólag csak a "tömeg erejére" támaszkodnak.
Főhősünk nem csak, hogy alig három sípszó után felveszi a szokást, de mikor a csordája magára hagyja, még akkor is megtartja azt. Sőt, további kísérleti alanyokat is képes lesz a szokás megtartására rávenni. Kiderül továbbá, hogy még az elsőre ellenálló ember is, idővel a tömeg és a gyakori ismétlések hatására megtörik, és még ha az arcán látszik is, hogy nem ért egyet a szokás követésével, mégis megteszi.



A kísérlet ismeretében és a fantáziánk szabadjára engedésével képzeljük el, hogy egyes emberek azzal kísérleteznek, hogy az utca népe, vagy adott esetben egy tüntető tömeg reakcióit manipulálják.
A 2006-os Kossuth téri tüntetések idején magam is figyelmes lettem hasonlóra, mikor a tömegben egyidőben több, agresszióra uszító kétes alak is megjelent, majd szisztematikusan elkezdték hergelni a tömeget, így manipulálva a reakciókat.


Ha pedig tüntetés, akkor nem szabad megfeledkeznünk a világforradalmat szervező Anonymus Mozgalomról, aminek tagjai feltehetőleg egy manipulált társadalmi tanulási folyamat áldozatai lehetnek. Talán ezért viselnek mind álarcot és követik a képregény és a „központi” videók filozófiáját gondolkodás nélkül.

Könnyedén elképzelhető ugyanakkor, hogy a Tavistock Intézet is a jelenségben rejlő lehetőséget ismerte fel, mikor jó pénzért örjöngve sikítozó lányokkal vetette körül korának leghatásosabb psy-op fegyverét, a Beatles-t. Nem csoda, hogy egy idő után mindenki nedves bugyiban síkízott.

Ahogy a fenti példák és a kísérlet is mutatja, embirka bárkiből lehet, legyetek résen!

2016. június 30., csütörtök

ÉrtékElek


A nyári nap silány minőségű sötétítőt átszűrődő sugarai, apró fullánkokként szurkálják arcomat, kiverve fejemből az álom utolsó halvány foszlányait is. Ugyan az ágy, a takarók és a párnák alkotta átláthatatlan káosz, egy örvénylő fekete lyukként szippantana vissza magába, én mégis felkelek. Utoljára még megpróbálom csak felidézni az álmomat, de a feltápászkodást jelentő nagy erőfeszítések közben, mostanra már teljesen elfelejtettem. Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy egy kávét szeretnék. Gyorsan! Összeszedem magam, és már indulok is a kávézóba. Nincs vesztegetni való időm!

Alig tíz perc elteltével már a sétálóutca embertengerében sodródom a gőzölgő elixír felé, közben szemeim akarva-akaratlanul is, egyre jobban kinyílnak. A hömpölygő tömegben alakokat, arcokat vélek felfedezni. Igen, kétség nem férhet hozzá, kezdek felébredni! Költöztető munkások, telefonáló üzletemberek és üzletasszonyok, a nyári szünetet jobbhíján céltalan korzózással eltöltő fiatalok mindenütt. A lányok kirakatról-kirakatra kapaszkodnak felfele az utcán, a srácok pedig ezt kihasználva, a padokról  stírölik őket, a rutinosabbak az árnyékos oldalról. Testhez feszülő, méreteiket tekintve inkább övhöz hasonlatos miniszoknyák és magassarkú cipők párosai csökkentik a kávé jelentőségét lépésről-lépésre.

Igazából már nem is a kávé körül keringenek gondolataim. A magyar nők messze földön híres szépségét remélhetőleg nem kell részleteznem! Minden férfi, és szerintem a lányok jó része is tudja mire gondolok. Szó szerint élinkítő a látvány. Az, hogy már asztalomat is látom, ott van a terasz sarkában, a platánfa hűsítő árnyékában, csak tovább fokozza a jókedvemet. Tökéletes hely, innen kényelmes távolságból folytathatom a bámészkodást a napszemüvegem álcázó árnyékából. És igen! Most, hogy van időm a tekinteteket is alaposabban szemügyre venni, már egyértelmű, hogy az utca tele van Disney hercegnőkkel, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy testük minden domborulatával együtt, igazából egy-egy ékszeresdoboz bírtokosai. Valóban, elbűvölően kecses sziluettjük ragyogó ékszerként ringatózik végig az utca forgatagán. A háttérben szorgoskodó munkásifjakról, még az olykor igencsak hangos káromkodások ellenére is nehezemre esik tudomást venni. Igazából örülnöm kellene, hogy a jó Isten ilyen sok és ilyen gyönyörű nővel áldotta meg minket, de ahogy a fekete főzet egyre jobban átjárja a testem, úgy a gondolatok is egyre mélyebben szántanak a fejemben. Van itt valami, ami kezd zavarni. Valami, amit nem értek. Megfogalmazni még nem tudom, de érzem, van valami ellentmondás a leányzók történetében!
Bár, az is megeshet, hogy bennem van a hiba! Esetleg én vagyok már túl öreg, egyszerűen csak hülye, vagy csak a kávé túl erős? Nem tudom, talán mindegyik egyszerre. Mindenesetre a látvány, ami elsőre oly pezsdítően hatott, az bevallom, mostanra már kezd unalmassá, megszokottá válni. Elvesztette a varázsát. Még az is megeshet, hogy nem is volt neki soha. Persze nem szólok oda a lányoknak, hogy öltözzenek már fel „rendesen”, vagy éppen, hogy vetkőzzenek már le jobban! Mégis, a századik miniszoknya és köldökig érő dekoltázs látványa, már közel sem annyira lebilincselő, mint az első egy-kettőjé volt.
Amúgy meg, ki vagyok én, hogy mások felett ítélkezzek, vagy másoknak öltözködési tanácsokat adjak? Ha neki ez tetszik? Ha szerinte másoknak ez tetszik?
Tudom én nagyon jól, hogy ők mind-mind egyenként a saját útjukat járják, amit én természetesen nem ismerhetek. Mind egyéniségek! Még ha a hasonlóság olykor kísérteties is. Egyébként is biztosra veszem, hogy tömérdek amerikai filmet meg kellett nézni, és legalább ennyi pop-rock slágert meg kellett hallgatni ahhoz, hogy ez a csodás ízlés kialakuljon. Viszont, ha a nő, illetve a női test valóban egy ékszer, akkor nem kerülhetjük meg a kérdést!

Mégis milyen kincs, milyen ékszer az, ami ilyen könnyedén elérhető, amit csak egy lenge rongy darab takar el a rá áhítozó szemek elől?

Annak örömöre, hogy már tudom, mit nem értek, kortyolok egyet a kávémból, sőt, most jött el az ideje annak, hogy ezt a kis kekszet is megegyem. Próbálnék már másra gondolni, megtervezni a napomat például, de ez a téma csak nem hagy nyugodni! Ha a nő, a fehér lovon vágtázó hős kincsvadász, hőn áhított „trófeája” szeretne lenni, akkor az igazgyöngyökként tündöklő kerekded idomait, nem szabadna bármilyen kóbor fajankó szeme számára szabad prédaként hagyni! 
Tudom, nyár van, de a női öltözetnek azért még sem kellene azt sugallnia, hogy az általa (alig) „rejtegetett” „kincs” könnyedén megkaparintható! Még a végén arra érdemtelenek is megpróbálnák megkaparintani.  Azt gondolgatnánk, hogy csupán csak egy egyébként is átlátszó göncöt kell így, vagy úgy, kis vicces dumával, esetleg egy, legalább ránézésre drága autóval eltávolítani és máris megszerezhető. Persze nem feltélen van ez így, de ha már az öltözet, pontosabban annak hiánya ezt sugallja, akkor nem biztos, hogy érdekelne az igazság. 

Ha már kincsvadász hasonlat, akkor Indiana Jones! Ki hallott már olyat, hogy Indy úgy szerzett meg egy kincset, hogy eltartási szerződést kötött a kilencven éves bús özveggyel. Aztán hűen ápolgatta, míg az meg nem halt, és a családi vagyont, vele együtt az az ősi, misztikus kincset is, rá nem hagyta? Néhányak számára talán érdekes történet lenne ez is, de a kincsvadászokat az ilyesmi, még a mesékben sem nagyon motiválja. Őket a kihívás, a küzdelem, a titokzatosság hozza lázba. Nincs ez másképp a valóságban sem. Minél nehezebben megszerezhető, minél elérhetetlenebb egy "kincs", annál értékesebb. Például a már említett igazgyöngy. A hevesen hullámzó óceán legmélyén egy hatalmas, szétfeszíthetetlennek tűnő kagylóba rejtve. Aki azt megszerzi, méltán tölti el büszkességel! Vagy a mámorító aranyrögök mélyen a hegy gyomrában, tonnányi szikla mögött, amit csak a legkitartóbb és a legerősebb férfi kéz bír elmorzsolni. Ha pedig már arany, akkor a példa alól a sivatag, vagy a tengerfenék mélyén megbújó fekete arany, a kőolaj sem kivétel.

Sorolhatnám még a természetből vett példákat, de így a kávém vége fele, azt már világosan látom, hogy ebben a világban a valódi értékkel bíró, igazi kincsek a tömegek szemei elől mind-mind gondosan rejtve vannak, és csak az arra ildomos (mindennapi) hősök fedezhetik fel, szerezhetik meg őket kitartó munkával, elszántsággal! A komolytalan félnótásoknak eszükbe se jut megpróbálni!

Miért kellene, hogy ez alól a nő, vagy az ékszerként ragyogó gyönyörű női test, illetve annak látványa legyen kivétel? A macskakövek porában ritkán hevernek igazgyöngyök. 

Én ugyan nem tudhatom, de talán a legutolsó hercegnő önbecsülésnek sem feltétlen jó az, ha a legkisebb királyfi helyett, egy földönfutó senki bámulja könnyedén megkaparintható kincsként, fedetlen idomait. Ezt a hercegnőknek kell eldönteni!

Szeretne-e egy szárnyas egyszarvú hátán ülve, a hős sárkányölő királyfi karjaiban egészen az üveghegy legmagasabb csúcsáig repülni, vagy inkább menne valami zsellérrel napszámban kapálni, utána meg bokorban b***ni?